„Kamarezene a kastélyban” Paulik László, Börzsönyi Máté és Balog József estje

F-dúr kürt-zongora szonátáját Beethoven 1800-ban vetette papírra, miután Bécsben találkozott az Európa-szerte ismert cseh kürtművésszel, Johann Wenzel Stichhel, akivel hamarosan közösen mutatta be a művet a bécsi Hofburgtheaterben, pár héttel később pedig Budán. A Mozart idejében csak harmóniakitöltő szerepet játszó hangszer a 18. század végén vált dallamhordozóvá, így Beethoven szonátájában a zongora futamai fölött már a kürt énekel. Az első, a zongora és a kürt párbeszédére épülő nyitótételt egy mindössze 17 ütemes Adagio követi, amely közvetlenül kapcsolódik a záró rondóhoz. London virágzó polgári zenekultúrája, nyilvános hangversenyei ösztönözhették Haydnt három, önálló opuszokként napvilágot látott szonátája megkomponálására. A C-dúr szonáta játékos nyitótétele egy egyszerű motívumból robbanásszerűen válik virtuóz koncertdarabbá, a hagyományosan éneklő második tétel megnyugvása pedig szélsőséges, improvizatív Allegróba csap át. Brahms 1865-ben keletkezett kürttriója idejére a hangszer mind technikai, mind jelentésbeli változásokon átment: Weber után a hazát, a német nemzetet jelképezte. Brahms mégis ezer szállal kötődik a bécsi klasszikusokhoz, triója igazi természetzene, amelyben a szólamok tökéletesen egyenrangú partnerek. A ringatózó Andante, a népdalokat idéző Scherzo és a panaszos Adagio egyaránt borongós, romantikus hangulatát az utolsó tétel felszabadult vadászjelenete töri meg.