III. Haydneum Eszterháza Fesztivál / Haydn és Schubert zongoratriói

A 18. század a barokk és a rokokó, a szentimentalizmus és a felvilágosodás, Bach és Händel, Haydn és Mozart évszázada volt egyszerre – és ez a kulturálisan igen mozgalmas időszak hozta el a billentyűs hangszerek funkciójának látványos megváltozását is. Míg korábban ezek az instrumentumok a harmóniarend nélkülözhetetlen biztosítékaként szolgáltak, a 18. század közepétől szerepük fokozatosan átalakult. A basso continuo, a zene folyamatos akkordikus összefogása ugyanis szükségtelenné vált, a billentyűsök pedig felszabadultak.
Mindez talán a kamarazenében mutatkozott meg a leglátványosabban. Mivel a század második felétől a harmóniák funkcionális összefüggései egyre kevésbé igényelték az akkordikus hangszerek stabilizáló és kísérő szerepét, a fémes hangú csembalókat lassan felválthatták a kalapácsmechanikás, simulékonyabb hangzású fortepianók, ezek pedig már bízvást részt vehettek a vonós (esetleg fúvós) társaikkal folytatott tematikus diskurzusban is. Haydn 1795-ben, második londoni útja végén komponált triói (köztük a G-dúr darab cigányos-verbunkos elemekkel játszó magyaros rondója) nagyszerű példái ennek az újdonságnak. Schubert két 1827-ben készült műve, a B-dúr trió és a notturnónak nevezett Esz-dúr lassú tétel, amelyet a szerző eredetileg talán a trió részének is szánhatott, viszont már inkább azt mutatja meg, hogyan dolgoztak a 19. század alkotói azon, hogy a dús hangzású és fürge mozgású billentyűst szinte hangszínként integrálják a kamarazenei szövetbe.