Haydneum Koncertek Eszterházán – Borsányi Márton csembalóestje

A 18. században sokféle billentyűs hangszer örvendett népszerűségnek. A kisebb spinétek és az érzékeny játékra alkalmas clavichordok mellett a század második felétől egyre nagyobb közönségsikert arattak ugyan a fortepianók is, a korszak igazi hőse azonban – nem számítva a nagy, templomi vagy színházi tereket megkívánó orgonát – mégis a csembaló volt.

Részben azért, mert az orgonához hasonlóan a csembaló is kettős funkciót tudott betölteni: épp olyan alkalmas volt a kamara- és zenekari művek harmóniai alapját biztosító continuojátékra, mint szólisztikus, virtuóz szerepre. Pachelbel orgonára készült korálelőjátékai mellett ez utóbbi szerepkör képviselői és egyben egy rendkívül érdekes kísérlet eredményei Bach Vivaldi-átiratai is. A német mestert ugyanis billentyűs virtuózként komolyan foglalkoztatta, hogyan tudná a csembalót a continuo-szerepből kiemelve zenekari művek szólóhangszerévé tenni, és ehhez érdekes tanulmányként kínálkoztak Vivaldi hegedűversenyei, amelyekből Bach úgy készített szólócsembalóra írt koncertváltozatokat, hogy közben megtartotta a zenekari és szólóanyag eredeti, párbeszédes szerkezetét, egyetlen előadóra bízva a teljes folyamatot. E különleges kompozíciók mellett a csembaló sokoldalúságát bizonyítják Haydnnak a műsoron elhangzó, 1770-es években készült billentyűs szonátái is, amelyeket a nyomtatott kották címlapján már a modern fortepianón való megszólaltatásra alkalmas művekként hirdettek, de még a jól bevált, régi hangszerre születtek.