A lényegében hangszeres bevezetőként született, de számos több tételes instrumentális ciklussal (szonátákkal, szerenádokkal, divertimentókkal) rokonságban álló szimfónia mellett a concertók előadása is az elegáns időtöltés közkedvelt formája volt a 18. században. A műfaj lelkét a szólamok közti párbeszéd jelentette, amely különböző hangszercsoportok, illetve a tutti és egy szólóhangszer között egyaránt megszülethetett. Szólóhangszerként úgyszólván bármi szóba jöhetett a hegedűtől a mandolinon át az orgonáig.
Mozart számos instrumentumra írt concertókat rövid, de szédületesen termékeny pályafutása során, legszívesebben azonban billentyűs hangszert választott, ennek ugyanis előadóként is utolérhetetlen mestere volt. Három fortepianót alkalmazó F-dúr versenyművét mégsem önmagára gondolva komponálta 1776-ban Salzburgban, hanem Lodron gróf felesége és két lánya számára. A zeneszerző a három játékos képességeire szabva írta meg az egyes szólamokat, így Antonia asszony és az idősebb lány, Aloysia nehezebb, míg a fiatalabb Josepha könnyebb billentyűs anyagot kapott. Ez a fogalmazásmód könnyítette meg utóbb Mozart számára, hogy 1780-ban két fortepianóra dolgozza át a darabot. A concertót keretező két Haydn szimfónia közül az első az 1760-as évek terméke. Barokk szonátákra emlékeztető tételrendje, motorikus lendülete látványosan eltér a 92. szimfónia érett hangvételétől. Az utóbbi darab ugyan még 1789-ben készült francia megrendelésre, Haydn azonban magával vitte a kottáját első angliai útjára is, amelynek során az Oxfordi Egyetem díszdoktorává avatták.
