„Az olasz sinfonia, amelynek ugyanaz a szerepe, mint a francia nyitánynak, pompa szempontjából ugyanolyan kvalitásokat követel, mint az ouverture” – írta 1752-ben kiadott Fuvolaiskolájában Nagy Frigyes híres fuvolistája, Johann Joachim Quantz, nehezményezve, hogy a komponisták nem igazítják eléggé bevezetőik szerkezetét az utánuk következő operához. Pedig, mint megjegyezte, akkor a több részből álló, teljes sinfonia „használhatósága más célokra maradna meg”. Például önálló darab lehetne.
Az itáliai nyitánytípus ugyanis rendszerint három részből, egy gyors, egy lassú és egy újabb gyors szakaszból állt. Hangulatát, motivikus elemeit tekintve nem kapcsolódott szervesen az utána következő kompozícióhoz, amint azt Quantz kifogásolta is, viszont változatos karaktereivel kiválóan alkalmas volt arra, hogy önmagában is élvezetes műként játsszák el a zenekedvelők szórakoztatására. Hogy ez a gyakorlat mennyi különleges ötletet szabadított fel, azt nagyszerűen mutatja, mivé lett a szerény operanyitány egy olyan lehengerlően innovatív zeneszerző műhelyében, amilyen Haydn volt, aki a tucatnyinál alig több zenészt alkalmazó, elegáns kis tételsorozatokból nagyszabású, meglepő és energikus fordulatokkal teli, mégis kiegyensúlyozott struktúrájú zenekari műveket kreált az Esterházyak szolgálatában. 61. szimfóniáját 1776-ban írta, a 88. darabot pedig 1787-ben fejezte be Miklós herceg zenekarának. Az 1770-es évekből való Mozart két fortepianót alkalmazó Esz-dúr versenyműve is, amelyet a zeneszerző feltehetően saját maga és a nővére, Nannerl számára komponált.
