A „szimfónia” kifejezést az antikvitásban együtthangzás értelemben használták, a középkorban többszólamú játékra alkalmas hangszereket jelölt, később pedig sinfoniának nevezték a gyors-lassú-gyors szerkezetű olasz operanyitányt, majd az ezek mintájára kialakuló háromtételes zenekari műveket. A magyar régizenei élet jól ismert együttese, a Capella Savaria hangversenyén Haydn 1766-os datálású derűs, háromtételes F-dúr kettősversenyét két merőben eltérő zenekari mű, Wilhelm Friedemann Bach d-moll sinfoniája és Mozart g-moll szimfóniája keretezi.
A „hallei Bach”, Johann Sebastian legidősebb fia tudott legkevésbé elszakadni apja zenei örökségétől, miközben testvéreihez hasonlóan igyekezett kipróbálni magát az újabb, gáláns stílusban – műveit éppen ezért bizonytalan kettősség hatja át. Kötött, barokkos szerkesztése alapján a kéttételes Adagio és fúga liturgikus használatra készülhetett szerzőjének a drezdai Sophienkirchében betöltött orgonista szolgálata alatt, 1733 és 1746 között. Mozart mindössze hat hét alatt komponált három utolsó nagy szimfóniája – köztük a „nagy” g-moll szimfónia – már a klasszikus négytételes formában íródott. Mozart tragikus, g-moll hangneme, a klasszikus zenei szépség és a drámai hangvétel uralja a művet: szaggatott, sötét tónusú első tételét nagyszabású Andante követi, s a feszes ritmusú, komor Menüett is távol áll a szellemes haydni tánctételektől. Az utolsó, gyors tételben a fináléig halmozott feszültség tör ismét utat magának, rendhagyó módon Mozart mesterművében nincs valódi enyhülés, feloldás.
