Letisztult zenei szépség, klasszikus forma. Paulik László és Balog József estjén a bécsi klasszika termésének legjava csendül fel: Mozart és Beethoven hegedű-zongora szonátái keretezik Haydn amatőr fortepiano-játékos barátnőjéhez írt billentyűsműveit.
Mozart 1778-ban, párizsi tartózkodása alatt komponálta e-moll hegedű-zongora szonátáját a mannheimi választófejedelem feleségének, egy hat szonátát magába foglaló sorozat utolsó darabjaként. A kéttételes szonáta moll hangneme sem általános, de Mozart narratív modellje is változik: ezúttal nem boldogság és félelem ellentétére épít, művében az eszményi valóság és a belső zaklatottság szimbiózisszerűen olvad össze. Beethoven F-dúr szonátája 1801-ben készült el, ajánlása Moritz von Fries grófnak szól. Mozart érett műveihez hasonlóan a két hangszer egyenrangú partnerként jelenik meg. A derűs Allegro tételt – amelynek életigenlő, éneklő nyitótémája után kapta a szonáta a „Tavasz” elnevezést – a finoman kidolgozott lassú tétel és egy haydni humorú, szeszélyes Scherzo követi, majd a művet egy játékos, lendületes rondó zárja le. Esz-dúr szonátáját Haydn hivatalosan az Esterházy-udvar házvezetőnőjének dedikálta, de leveleiből tudjuk, hogy „kicsit nehéz, de érzéssel teli” művét 1790-ben amatőr fortepiano-játékos barátnőjének, Maria Anna von Genzinger asszonynak szánta. A főszerep a virtuóz futamok, pergő kíséret fölött éneklő dallamé, amelyet Haydn mesteri módon variál, mintha csak improvizáció volna, és keze nyomán még a régi menüettfinálékat idéző zárótétel is nagyszabású rondóvá alakul. Három évvel későbbi, személyes hangvételű f-moll variációja Genzingerné halálára reflektál, panaszai meghallgatójának állítva emléket.
