Wolfgang Amadeus MOZART (1756–1791):
c-moll fantázia zongorára, K. 475
Carl Philipp Emanuel BACH (1714–1788):
e-moll szonáta, Wq 59/1 (H 281)
C-dúr fantázia, Wq 61/6 (H 291)
Joseph HAYDN (1732–1809):
f-moll variációk, Hob. XVII:6
—
HAYDN: Esz-dúr szonáta, Hob. XVI:49
Ludwig van BEETHOVEN (1770–1827):
Hat bagatell, op. 126

Egy időben érdekes zenetörténeti vita bontakozott ki azzal kapcsolatban, vajon szenvedélyes hangvételű, f-moll billentyűs variációit (Hob. XVII:6) nagyra becsült barátnője, Maria Anna von Genzinger halálára emlékezve írta-e Haydn. Bár a feltevés nem igazolható, az érzelmes keletkezéstörténet mégis vonzó, mert az elképzelés jól illusztrálja, hogyan hódított teret ekkoriban a „személyre szabott zene” esztétikája. A 18. század közepétől ugyanis nagy mennyiségben kezdtek megjelenni a művelt polgárság zenei lehetőségeit kiszolgáló dalok és különböző billentyűs instrumentumokra írt alkotások. Mi több, a professzionális előadás mellett egyre fontosabbá vált az értő amatőrök részvétele a zene megszólaltatásában, ahogyan azt Haydn Frau von Genzinger számára komponált Esz-dúr szonátája (Hob. XVI:49) is tükrözi. Nem is beszélve C. Ph. E. Bach „hozzáértőknek és műkedvelőknek” (für Kenner und Liebhaber) írott szonátasorozatairól, amelyek szeszélyes motivikus ötleteiből és merész modulációiból e koncert műsorán két darab is ízelítőt ad. Az érzékenység demokráciája, a szubjektív művészet iránti modern igény a századfordulón egyre fontosabbá vált – tanúi ennek többek között Beethoven bagatelljei is –, és egészen a lehengerlő virtuozitás romantikus kultuszának térhódításáig meghatározta a komponisták és a közönség közti alkotói párbeszédet. Ehhez a diskurzushoz hangversenyünkön a régizenejáték egyik legendája, Andreas Staier a legdivatosabb korabeli billentyűs hangszeren, fortepianón szól hozzá.

Rendező: Haydneum
Együttműködő partner: Eszterháza Közhasznú Nonprofit Kft.