Ludwig van BEETHOVEN (1770–1827):
F-dúr kürt-zongora szonáta, op. 17
c-moll hegedű-zongora szonáta, op. 30 No. 2
—
Johannes BRAHMS (1833–1897):
3 Intermezzo, op. 117
Esz-dúr trió kürtre, hegedűre és zongorára, op. 40

A Liszt- és Artisjus-díjas zongoraművész, Balog József nemzedéke egyik legsokoldalúbb tagja, repertoárja Rameau-tól a kortársakig terjed, s kedveli a ritkaságokat, az ínyencségeket. Kamarapartnerei ezúttal a szintén Liszt-díjas Paulik László, a korhű hegedülés hazai úttörője, az Orfeo Zenekar alapító koncertmestere, valamint Börzsönyi Máté, a Budafoki Dohnányi Zenekar kürtművésze. Műsoruk Beethoven és Brahms kamarazenéjének kevésbé ismert rétegeit tárja elénk.

A kamarazenét a 20. századi hangversenyélet voltaképpen ínyencségként rögzítette a köztudatban, vagyis olyan élmény forrásaként, ami a klasszikus zene iránt érdeklődő közönség tagjai közül is csak az igazán képzettek számára jelent valamiféle elvont élvezetet. A mai napig kötődnek hozzá efféle képzetek, annak ellenére, hogy a kamarazene valaha a muzsikálás legkönnyebben elérhető módja volt. A változást a 19. század szerzői, köztük Beethoven és Brahms indították el.

A kamarazene a 16-17. század folyamán igazság szerint a szórakoztató zene alapformájának számított, mivel többszólamú hangszeres darabokat csak akkordok megszólaltatására alkalmas instrumentumokon, vagy több hangszerből alkotott csoportokban lehet játszani. Később, a 18. század vége felé a kamaraművek célzottan a házi zenélés eszközei lettek, mert kis apparátusra készültek, és sajátságos, szólamokban leképezett egyenrangúságot teremtettek a képzett és műkedvelő játékosok között – társadalmi státusztól függetlenül. A romantikával azonban mindez átformálódott: a kamaradarabok egyre komplexebbé, játéktechnikailag pedig egyre bonyolultabbá váltak, és professzionális előadók közvetítését igényelték. Olyan játékosokét például, mint a cseh Giovanni Punto (Jan Václac Stich), Beethoven op. 17-es szonátájának címzettje, aki a darab 1800-as magyarországi előadásának idején Pesten jóval ismertebb volt Beethovennél. Brahms trióját (op. 40) ezzel szemben nem egy előadóművész, hanem a komponista