Yury Martynov zongorán, csembalón, klavikordon, orgonán és fortepianón is kiemelkedő. A Moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban modern zongorát és historikus billentyűs hangszereket tanít. Martynov hallatlan technikai, hangszer- és stílusismerete emeli a legkeresettebb pódiumművészek közé.
Beethoven 1814-ben keletkezett, op. 90-es e-moll szonátája különleges mű: egyrészt kéttételes, másrészt a tételek tempójelölése – a megszokott olasztól eltérő módon – német: „Mit lebhaftigkeit und durchaus mit Empfindung und Ausdruck”, azaz ’élénken és mindvégig érzéssel és expresszíven’, illetve „Nicht zu gechwind und sehr singbar vorgetragen”, azaz ’nem túl gyorsan és nagyon énekelve’. A 3/4-es metrumú első tételben nyughatatlanságot, kétségbeesést és szenvedélyt érezhetünk, kiváltképp a szonátaforma kidolgozásában. A schuberti szépségű második tétel szonátarondó, E-dúrban, mely jól ellentételezi a nyitótétel nyugtalanságát.
Beethoven az Appassionata néven közismert op. 57-es f-moll szonátát tartotta a legviharosabb zongoraművének. A háromtételes mű Franz Brunswick grófnak íródott 1804-06 közt. A baljós és viharos első tételt egy variációs második követi, a basszus akkordmenetektől felfelé építkezve, majd a visszatérő basszustéma közvetlenül köt át a presto zárótételre, melyben állandó tizenhatodmozgásokban jutunk el a robusztus és tragikus kódához. Talán ez a tónus adja a mű két évszázada töretlen népszerűségét.
Schumann Szimfonikus etűdjei von Fricken báró témájára készültek. Schumann-nak a báró nevelt lánya, Ernestine tetszett, az elkészült első verzióval neki akarhatott imponálni 1834-ben. A különböző újabb kiadásokkor Schumann hol új részeket toldott be, hol kihagyott. Végül Schumann halála után Brahms előkerített öt eladdig kiadatlan részt – ezeket általában a „régiek” közé keverve szokás előadni, ahogy Yury Martynov is játssza. A kóda Heinrich Marschner egyik operájából való, de az etűd-variációkban megjelenik egy utalás Beethoven Karfantáziájára vagy épp az akkoriban betiltott Marseillaise-re is.
