Haydn-Mozart hétvége / „Tűz”

Az avatott historikus előadók – Berecz Mihály és a Vashegyi György vezényelte Orfeo Zenekar – estjének gerincét Haydn Eszterházán komponált szimfóniái adják. Az udvar, amely I. („Pompakedvelő”) Miklós idején indult igazán virágzásnak, Haydn másodkarnagyi működése alatt még csak 13-15 zenészt számlált, ám korai szimfóniáinak értékéből ez mit sem von le. Az 1765-ben komponált 28. és 29. szimfónia igazi magasrendű kamaramuzsika. Az oboa- és kürtpárokra, vonósokra és continuóra íródott 28. szimfónia nyitótételét Haydn a főtémából építi fel, a tétel kohézióját a jellegzetes, mindvégig lüktető ritmika kölcsönzi, miközben a zenekari hangszín folyamatosan változik. A vonós fogantatású lassú, Adagio tételt különleges színfolt, magyarosnak is nevezhető Menüett követi, amelyben a vonósok dudát imitálnak. A szimfónia egy vidám, 6/8-os Presto assai tétellel ér véget. 1766-tól a komponista stílusát az udvar megélénkülő színházi élete határozta meg, eredetileg az 59. („Tűz”) szimfónia is színházi kísérőzene lehetett. Haydn előszeretettel játszik a dinamikai és hangnemi kontrasztokkal, a szólamok virtuozitása a zenészek mesterségbeli tudásáról tanúskodik. A Presto tétel izgatott, folytonos mozgása hirtelen torkollik a csendbe, a vonósok által dominált lassú tétel a dúr és moll ellentétpárral játszik, míg a Menüettet követő zárótételben a kürtök hangja már az önfeledt vadászatot idézi.

Haydnnel szemben Mozart szélesebb közönséget igyekezett megnyerni magának, koncertzongoristaként elért sikerei nyomán 1782–83-ban három zongoraversenyt komponált amelyek „briliánsak, de kellemesek a fül számára”. Az A-dúr concertó kecses, ám magas fokú virtuozitást igénylő mű, melynek második tétele különösen nevezetes: témáját Mozart példaképe, a „londoni Bach”, Johann Christian egyik nyitányából kölcsönözte. A derűs D-dúr hangnem néhol melankolikussá válik, mintha Mozart mementója lenne az 1782. január 1-jén elhunyt zeneszerző emlékére. A művet mesteri, könnyed rondó tétel zárja.