Haydnt és Beethovent – mestert és tanítványt – már egy új korszak zeneesztétikája választja el egymástól. Az első bécsi mester, Haydn szonátái még házimuzsikálásra szánt, bensőséges darabok, jóllehet kifinomult játéktechnikát igényelnek, mint a bécsi zenés szalonokban fortepianózó és éneklő Auenbrugger nővéreknek dedikált, az 1770-es években komponált 48., C-dúr és 50., D-dúr szonáta. E művek derűt árasztanak: játékos, olykor népies témáikat az első, szonátaformájú tételekben fogalmazza meg, melyeket lírai, éneklő lassú tétel, majd szellemes rondó követ. A moll témák csak epizódokként tűnnek fel, különösen a zárótételben, de Haydn hamar visszaidézi a zene kezdeti, felszabadult hangvételét. A klasszikus mester nem véletlenül sokallta diákja op. 1-es triójának dinamikai és tempóbeli szélsőségeit, túlzásnak vélt kromatikáját. Kritikáját Beethoven végül a legcsekélyebb figyelemre sem méltatta, és mind bonyolultabb c-moll művek komponálásába kezdett, amelyek legsikeresebb korai megtestesülése a „Patetikus” szonáta. Az 1788–89-ben írt, Lichnowsky hercegnek dedikált mű lassú bevezetése is érezteti már a stílusváltozást, akár merész modulációi, súlyos karaktere, amelyet a francia nyitány pontozott ritmusával ötvöz. „Holdfény” szonátájában még tovább megy, ahogy alcíme (Sonata quasi una Fantasia) is utal rá, e fantázia szétfeszíti a klasszikus formavilágot: szövésmódja – amely későbbi címét is ihlette – álmodozó, rögtönzésszerű. A hazai és nemzetközi koncerttermekben egyaránt sikerrel szereplő, Kossuth-díjas zongorista, Balázs János ezúttal fortepianón játssza a késő klasszika legszebb szólószonátáit.
