J. HAYDN: C-dúr vonósnégyes, op. 20 No. 2, Hob. III:32
W. A. MOZART: g-moll zongoranégyes, K. 478
—
W. A. MOZART: D-dúr szonáta fortepianóra és hegedűre, K. 306
L. van BEETHOVEN: Esz-dúr zongoranégyes, op. 16a

Haydn 1772-ben komponált, op. 20-as hat vonósnégyese – amelyet a berlini kiadás címlapja nyomán Napkvartett-sorozatként emlegetünk – a műfaj történetének egyik fordulópontját jelenti. A négy hangszer itt már nem a prímhegedű és köré rendeződő kísérete, hanem egyenrangú szólamok együttese. A C-dúr kvartett ezt különösen szépen példázza: nyitótételének témáját a cselló mutatja be, fináléja pedig négyszólamú fúga. Mozart ezt a mintát követte, és talán még nagyobb kihívásnak tett eleget, amikor a zongorát is kiemelte szokásos kísérőszerepéből. Drámai g-moll zongoranégyesével maradandó rangot adott ennek a még viszonylag fiatal műfajnak, a D-dúr hegedűszonátában – a párizsi Palatinus-szonáták záródarabjában – pedig egy sokkal intimebb miliőben teremtett eleven párbeszédet. Beethoven zongoranégyese és annak eredeti, fúvósokra készült kvintettváltozata között már éppen a zongora jelenti a kapcsot: miközben a billentyűs szólam változatlan marad, a körülötte kibontakozó anyag változatos színeket ölt.